Hat éves korom óta mindig is egy háziállatról álmodoztam, leginkább egy kutyáról. Fél évvel ezelőtt valóra vált az elmom, s ma már egy Kóci nevű tünemény gazdájának mondhatom magam. Tizenegy évet és hat hónapot vártam rá...
Ezen a héten szerdán a húgom hazaállított egy derékig érő németjuhász keverék kutyával és közölte, hogy, ha nekem lehet kutyám akkor neki is lehet, és akárki akármit mond ez a kutya maradni fog. Amint ezeket kimondta felrémlett előttem a 8-10 évvel ezelőtti önmagam. Lelki szemeimmel tisztán láttam, ahogy hazacipelek egy kóbor macskát és a szüleim megérkezéséig a lehető legmagabiztosabb hangon, valamint őszinte meggyőződéssel hajtogatom, hogy lesz, ami lesz ez az állat mostantól itt lakik. Aztán láttam magam előtt a fájóan sokszor ismételt képsort: nyílik az ajtó, belépnek a szüleim, majd meglátják a macskát, és persze jön a kiabálás, veszekedés, sírás-rívás, végül pedig könnyes arccal visszaviszem a csavargót oda ahonnan hoztam és elmondom neki, hogy borzasztóan sajnálom, de mégsem lehet az enyém, aztán hazamegyek s telebőgöm a a párnámat... Saját káromon tanulva próbáltam meggyőzni a húgomat a helyzet lehetetlenségéről. Persze nem hallgatott rám. Úgy alakult minden, ahogy szokott. Volt kiabálás, veszekedés sírás-rívás. Azonban most anyukám közölte, hogy ő a húgomról levette a kezét nem hajlandó törődni vele, ezért ebben a kérdésben apukám dönt. A döntés értelmében november elsejéig maradhat a kutya, de ha addig nem talál gazdát neki akkor megy szépen a menhelyre. Hát ez a helyzet most. Kicsit birizgálja az igazságérzetemet ez a döntés. Illetve nem kicsit. Nagyon...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.