Ő bunkó. Én meg hisztis vagyok. Veszekszünk, mint az ötven éves házasok. Ordítunk egymással, ahogy csak a torkunkon kifér, és ha tányérok lennének a közelben, akkor azok biztosan ezer darabra törnének. Éjjel a fülembe horkol. Én meg felébresztem, hogy hagyja abba. Aztán újra felébresztem, hogy szomjas vagyok és hozzon nekem vizet. Ő meg morog, hogy miért neki kell felkelnie. Végül kimegy a vízért, de mire visszajön, én már alszom. Néha olyan mérges vagyok rá, hogy meg tudnám fojtani. Néha, sőt az utóbbi időben nem is csak néha eszembe jut, hogy jó-e ez így? Kell-e ez nekem így? Kell-e ez nekünk így? Aztán már a nyelvemen van minden ocsmányság, amit valakinek egyáltalán mondani lehetne és már nyitom a számat, hogy jól meg mondjam Neki a magamét. Aztán... aztán megszólal egy halk suttogó hang valahonnan egészen mélyről és azt mondja, hogy nyugodj meg s ne tegyél olyat, amit később megbánsz, mert akárhogy is ölitek egymást, és akármilyen hullámvölgyeken mentek végig, akkor is Ő az Aki, Te pedig Te vagy és TI összetartoztok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.