Szerencsés Szerencsétlenségeim

Robi megkért rá mielőtt elutazott, hogy írjak egy bejegyzést az andersonos blogjába, míg ő külföldön van. Reggel elhatároztam, hogy estére összehozok valamit. Ez nagyon egyszerűen hangzik. Estére összehozok valamit... Ez semmiség. Olyan könnyű, hogy szinte még említésre sem méltó. És persze nem is igaz. Valójában azt határoztam el, hogy megírom a világ legszellemesebb, legkönnyedebb, legszórakoztatóbb bejegyzését. Nagyon szeretném, ha Robi majd elégedetten olvasná az irományomat amikor hazajön. De sajnos nem megy. Nincs ihletem. Képtelen vagyok koncentrálni. Elkezdeni sem tudom az írást, a folytatásról meg már nem is beszélek. Fáradt vagyok és fáj a fejem. Már feladtam, hogy valami maradandót alkossak. Már csak az a célom, hogy összehozzak valamit. De nem megy. Ez sem megy. Semmi sem megy.
Robi elutazott, s tudtán kívül magával vitt engem is. Biztos vagyok benne, hogy így történt. Másképp nem történhetett. Hiszen aki/ami itt maradt belőlem, az egy cseppet sem hasonlít rám. Én nem ilyen vagyok. Utálom ezt az egészet. Utálom, hogy egyedül már nem is vagyok teljes. Egyedül már nem is önmagam vagyok. Persze nem volt ez mindig így. Hosszú időbe telt amíg kialakult. Azonban tény, hogy kialakult. Észrevétlenül és visszavonhatatlanul létrejött ez a túlzott kötődés. Mondjuk ki: függőség. Erre nincs jobb szó. Ennél nincs kifejezőbb. Föggőségben élő... függő... kapcsolatfüggő... Ez lennék én?! Én nem vagyok ilyen, pontosabban nem voltam ilyen. Én nem akarok ilyen lenni. Ez tarthatatlan állapot, úgyhogy változtatnom kell, még pedig haladéktalanul. Nem pazarlom tovább az időt. Már ma elkezdem, hogy amikor reggel felkelek a tükörbe nézve újra őszintén azt mondhassan, hogy én tényleg Én vagyok. 
(A félreértések elkerülése végett mondom, hogy szeretem Robit, s szeretni is fogom, de most vissza kell találnom önmagamhoz. Meg kell tanulnom egyedül is egésznek lenni. Hiszen a MI azt jelenti, hogy Ő+Én és a MIHEZ elengedhetetlen, hogy én tényleg Én legyek...)