Szerencsés Szerencsétlenségeim

Néha eszembe jut, hogy vajon mi történik majd velünk, miután meghalunk. Valószínüleg semmi. Ezt tartom legracionálisabb válasznak, és persze a leglehangolóbbnak is. Mindenestre az apukámnak ez a meggyőződése. Ő megrögzött ateista, akárcsak én. Sokmindenben hasonlít a gondolkodásmódunk, példának okáért vallási kérdésekben. Még a jellemünk sem mutat nagy eltérést, ennek ellenére úgy gondolom, hogy bár ő is nagy álmodózó, közelebb jár a földhöz, mint én. A semmi nekem nem elég. Akkor sem elég, ha igaz. Kell, hogy legyen valami, mert a korlátolt emberi agyam képtelen feldolgozni, hogy egyszer minden végérvényesen befejeződik, s utánna nem következik semmi. Így találnom kell magamnak egy kellően megnyugtató, s nem utolsó sorban hihető választ. A mennyi és pokol elmélet elképzelhetetlen számomra. Az előző életek lehetősége már tetszetősebb, de nem az igazi. Az újjászületés ötlete roppant vonzó, de valahogy nem tudnék hinni benne. Mindenféle a mostanitól eltérő létsíkra való keveredés ideáját élből elutasítom. Régen az oroszlánkirály elmélet tetszett a legjobban, hogy csillagok leszünk. Egyszer egy tudós megszámolta a csillagokat és arra a következtetésre a jutott, hogy pont annyi csillag van az égen, ahány ember élt a Földön, valamint, hogy a csillagok száma folyamatosan növekszik, éppúgy, mint a Földön élt emberek száma. Ez a gondolat nagyon szimpatikus számomra. Hosszú-hosszú ideig ezt a lehetőséget tartottam a legjobbnak. Mára azonban, úgy gondolom, hogy amíg élünk, addig alkotunk. Az alkotásokból, pedig lélekdarabok lesznek. Szinte bármiből, sőt bárkiből lehet lélekdarab. Miután meghalunk a testünk egy idő után a semmivé lesz, de a lelkünket megőrzi mindaz, amitlétrehoztunk, ami vagy aki valahogy kötődik hozzánk. Így hagyunk cseppnyi, ám visszhangját tekintve örökké tartó lenyomatot a hatalmas világegyetemben. Nos, jelenleg ebben hiszek. Olykor az is megfordul a fejemben, hogy vajon hagy-e bármilyen lenyomatot az, aki egész életében nem csinál semmit, csak iszik, mint a gödény. Aztán mindig eszembe jut, hogy természetesen hagy: valószínüleg egy fenéknyomot a bárszéken... Úgyhogy az élet előttem áll, és csak rajtam múlik, hogy egy fenéknyomnál többet tudok-e kihozni belőle.