Több, mint huszonhárom hónapja vagyunk együtt Robival. Eddig ez a leghoszabb kapcsolatom, ami nagy szó, mert jártam én már több, mint másfél évig is valakivel..
Majdnem két év. Ha megkérdezné valaki, hogy mióta járunk azt mondanám, hogy majdnem két éve. A majdnem persze csak egy olyan biztos, ami biztos babona szó, mert valójában érzem, sőt tudom, hogy meglesz az a huszonnégy hónap és még jóval több is.
Két év az rengeteg idő, főleg így tizenhét évesen. Mintha egy egész örökkévalóság volna. Sokszor érzem úgy, hogy a kapcsolatunk időtlen: Mindig együtt voltunk. Mindig együtt vagyunk. Mindig együtt leszünk.
A világ folyton változik körülöttünk, s időnként mi is változunk, de mindig együtt vagyunk, mindig szeretjük egymást és persze mindig veszekszünk. Két lélek, két testben, mely minden különbözőség ellenére egységet alkot, s csak együtt válik egésszé.
Robi most Montenegroban van. A családjával nyaral. Én pedig minden erőmet összeszedve próbálok örülni, hiszen ő most utazik, világot lát és jól érzi magát. A probléma csupán annyi, hogy oly hangosan ordít azaz üresség ott belül. Borzasztóan hiányzik a másik felem :-(
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.